Dec25th

Régi karácsonyok

by  connor

Úgy volt az, hogy ötesztendős asszony voltam, s már a hetedik helyt laktam. Szegény urammal úgy voltunk, mint a madarak. Összekőttünk, nem volt semmink. Oda akarok kilyukadni, hogy mivel hogy most karácsony jő, eszembe jutott az a valamikori karácsony, amelyik nehéz volt, s mégis olyan igazi szép karácsony volt.
Dolgozgattunk, mint szegény emberek, Isten kegyelmiből egy kis disznócskát vágtunk, meg aztán a kicsi családomnak, a két gyermeknek úgy varrtam meg a kicsi ruhácskát éjszaka, hogy ne lássák: “Azt hozta az angyal.” Meg edénykét, amiből egyenek. Meg az uramnak is úgy csináltam meg az ingét, hogy ne lássa, tudjon örvendeni neki. Így aztán eljött a karácsony szombatja. Falusi asszony nem úgy van, hogy kéznél van minden. Meg kelletett süssek mindent: kenyeret, kalácsot. Hát felkőttem én még két órakor, megsütöttem a kenyeret, a kalácsot. Mikor a kicsi gyermekeim felkőttek, azt kérdezték:
– Édesanyám, hányat kell még aludjunk, hogy jüjjen az angyal?
Megsimogattam őket, megcsókoltam. Ki nem szereti az o kicsinyeit!
– Tudjátok, mit? Nem kell többet aludjatok, ma öste jün az angyal. Már járt is itt valahol, a kert alatt. Mikor mentem ki, nézzétek, mit kaptam: két csuprocskát, s a két csuporban két kicsi kalács. Nézzétek, milyen. pirosra van sülve! Látjátok? Jók voltatok, szót fogadtatok, esténkint imádkoztatok, most nektek ilyen szép fényes hajú kalácsot hozott. Még melegecske.
Kicsi butácskák, csak pislogtak rám, tartották a kicsi tenyerüket, beléborítottam a csuporból a kalácsot.
– Édesanyám, hát az angyalka tud ilyen szép kalácsot sütni? Beléharaphatunk?
– Megkezdhetitek, persze, beléharaphattok, csak először meg kell köszönni a Jézuskának, hogy nektek ilyen elore küldött angyalfiát.
Hát szépen letérgyeltek, persze az agyagos padló fel volt tapasztva, s a két kicsi elmondta az asztali áldást:
“Mindenek szemei tereád néznek, édes Istenem, te adsz eledelt alkalmas időben, te töltesz be minden élőlényt a te áldásoddal, ámen.”
Akkor aztán akkorát haraptak a kalácsból, hogy még most is örvendek, ha rá gondolok. Csak úgy ropogott a haja a kis egérfogacskáik között. Aztán persze nem volt sok idom gyönyörködni, mert sok dolgom volt. Kellett készíteni az ünnepre, mert akkoriban úgy volt, hogy ünnep első napján nem volt szabad semmit se készíteni. Örvendtek, hogy estére megjön az angyal. Nem volt akkora karácsonyfa, mint amilyen a mai házakban, a városi blokkokban, hogy a földtől a plafonig. Honnét, honnét nem, az uram összeszedett vagy hat-nyolc fenyőgallyat, egy fára rádrótozta a fenyogallyakat, még a végin én is azt hittem, hogy igazi karácsonyfa. Annak előtte való napokban olyan magamfőzte szaloncukrot csináltam, selyempapírt vettem, megvagdostam a szélit, belecsomagoltam a cukrot, s úgy tettem a fára. Megaranyoztam a diót, legyen aranydió is, hozott az uram mogyorót, piros almát, azokat is fölaggattuk a fára, ilyen volt az akkori karácsonyfa. Egyszerű viaszgyertyát aggattunk reája, csillagszóró eszünkbe se jutott.
A mai karácsonyfán sok a szaloncukor, csokoládé, viaszgyertya, csillagszóró, villanyvilágítású gyertyák. A karácsonyfa alatt rengeteg játék, de olyan közömbösen állják körül! Mi hiányzik a mai szentestén? Talán a szeretet? Talán a meghittség? Gazdag ajándékok, közömbös arcok. Nem az az öröm, nem az a boldogság, ami az én gyermekeim arcán volt. Reggel felébredtek:
– Nézd meg, járt-e az angyal?
Nagyon örvendtek annak az egyszerű ajándéknak: kicsi tányér, ing, csupor, kötény. A csuporban dió, alma. Uram is megkapta a maga ajándékát. Nekem maradt az az öröm, hogy az enyémeknek tudtam örömet szerezni. Minden volt, mint más háznál, csak éppen pénz nem volt. El voltam keseredve: mi lesz most, ha jönnek a kántálók! Tudunk adni nekiek valamit?
Elmentem öreg szüleimhez, megkérdezni: tudnake kölcsönözni vaj egypár lejt. Nem messze laktak tőlem.
Mielőtt bekopogtam volna, megkérdeztem:
– “Szabad kántálni?”
Hallom édesanyám jól ismert hangját:
– Szabad.
Elkezdtem szépen az éneket:
“Betlehemi pusztán örvendetes hír van … ”
Ráismert a hangomra, s ott bent, reszketeg hangjukkal ok is kísérték az én kántálásomat. Mikorra elvégeztem a kántálást, elmondtam a beköszöntőt:
Eljött a vendég, kit a világ vára,
Megnyílt általa az egeknek vára.
Az áldott csemete az égből leszálla,
Értünk az Atyához kezesnek beálla.
Számunkra adjon jó időket,
S áldással befolyó sok jó esztendőket.

Bémentem, megcsókoltam őket. Eldiskuráltunk, s elmondtam, hogy a kicsi karácsonyfa megvan, éjszaka az urammal feldíszítjük. Elbeszélgettük az efféle alkalomhoz illő dolgokat, de biza nem volt lelkem pénzt . kérni. Elköszöntem szépen, kívántam boldog felvirradást, s boldog ünnepeket. Indultam haza. Ahogy mentem keresztül a kerteken, igen nagyon megkeseredtem. Megálltam, s kisírtam magamat atyásan. Kisírt szemmel érkeztem haza. Szegény uram, amikor meglátott:
– Zsuzsika, miért sírtál, fiam? Baj van apádékkal?
– Dehogy van baj!
– Akkor miért sírtál?
– Sírt a bosszúság. Csak erősen hideg van, kicsípte az arcomat.
Nem feszegette tovább a kérdést. Hát egyszer megzörgetik az ablakot:
– Szabad kántálni?
Megreszketett a csontomban a velő. Uram rávágja, hogy “Szabad”. Hát elkezdik, hogy: “Mostan kinyílt egy szép rózsavirág” – a kántáló éneket. Én pedig reszkettem, hogy már én mit tudjak ezeknek adni. De mikor elvégezték a kántálást s a beköszöntést, uram mondja:
– Gyertek bé!
Gondolom: “Ennek is elment a sütnivalója. ” Há mért hívja bé ezeket az asszonyokat! De uram egy-kettő kivette a kalácsot az almáriomból, három felé vágta a három cigánynénak. Felment a hiúba, hozott egy tál diót, egy tál almát, beléöntötte a szatyorba. Meg voltak elégedve ok is, s ekkor megtelt az én lelkem is nyugalommal: lámcsak, el lehetett intézni, akiben jó érzés van és szeretet. A három cigányné elment nagy boldogan, sén újból sírva fakadtam.
– Mi baj van? Megint sírsz?
– Most már örömömben sírtam, hogy olyan embert rendelt nekem az Isten, akinek a nehézségekben is jár az esze.
– Tudod, mikor jöttem haza, azért fakadtam sírva, mert nincs pénz a háznál.
– Ó, fiam, amíg kenyér van, kalács van, van apróság, dió, hát szabad ezen búsulni?
Akkor megtanultam, hogy a családban a legnagyobb gazdagság a megelégedés. Ha szegény is vagy, ha van megértés, annál nincs nagyobb kincs. Mert igen szegények voltunk, gyermekeink mégis boldogan emlékeztek az összetákolt karácsonyfára. Egyszer azt mondja nekem a lányom:
– Édesanyám, miért nincs máma olyan boldog karácsony? Én most megcsinálok mindent: tésztát sütök, a karácsonyfa a földtől a plafonig ér. Csak nincs meg az a szeretet, csak a szeretetlenség. Miért van ez így?
Erre nem tud felelni a világon senki se.

 

No Comments

There aren't any comments yet. Be the first!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *